A Deák téri késelés 16 éves áldozata is a születésnapját ünnepelte

 

Amikor majd visszaemlékezünk 2020-ra, az idei évről jó eséllyel a járvány után a brutális késes támadások fognak eszünkbe jutni (május: Deák téri kettős gyilkosság, április: gyilkosság a 28-as villamoson, február: Szent László utcai gyilkosság, és még vagy tucatnyi eset, ahol az áldozatok életben maradtak, ezért kisebb volt a médiavisszhang és a felháborodás).

Mivel a szenzációra éhes tudósításokat főleg az izgalmasnak vélt személyes részletek érdeklik (Szülinapja volt-e az elkövetőnek? Hol lakik most az áldozat kutyusa?), érdemes tenni néhány megjegyzést az esetek önvédelmi oldalával kapcsolatban is:

  1. A lecsúszott, vagy (fél)bűnöző körökben mozgolódó agresszív egyének, akikből jellemzően a támadók kikerülnek, szinte mindig hordanak maguknál valamilyen fegyvert, jellemzően kést. Ezt a fontos tényt a harcművészetekkel foglalkozó edzőtermekben is lassan tudatosítani kellene – ahogy már többször említettük, a legtöbb edző elvből nem foglalkozik késsel, vagy jó, ha évente egyszer, a nyári uborkaszezonban előkerül ez a téma. Az MBC edzéseken a gyakorlási idő legalább felében a támadó fegyveres, mert ez felel meg a valóságnak.
  2. Ezek a típusú támadók gátláshiányosak (népszerű szóval: pszichopaták). Nem fogják őket megállítani tettük előre látható következményei (a börtön), a pillanatnyi hangulatuk és önérzetük dönti el, hogy megússzuk-e egy köpködéssel, fenyegetéssel vagy jön a kés. (Lábjegyzet küzdősportolóknak: Szerintetek ez a típusú támadó beletörődik abba, hogy őt legyőzték?). A civilizált emberek racionalizálása (“kibeszélem magamat a helyzetből, ha kedves vagyok biztos megkímél”, “biztos szegényes, borzasztó gyerekkora volt, nem tehet róla”, “ha baj lesz elfutok”), is csak hiú önbecsapás – lásd a 28-as villamos esetét. A támadót csak saját maga érdekli, a mi világképünk nem, és a meggyőzőnek gondolt érveink, hogy   tulajdonképpen mi nem szolgáltunk rá a támadásra, végképp nem. Épp ezért, nem árt, ha van egy B-terv.
  3. Technikai oldalról nézve, a késes támadók továbbra sem hajlandók úgy támadni, ahogy az amerikai filmek és a kelet-ázsiai harcművészetek övvizsga tananyagai előírják: A kés a verekedés kellős közepén kerül elő (közelről, nem méterekről, nincs “előjáték”, hogy a főhős le tudjon csapni), és a támadás nem kifinomult ázsiai szúrás szemből vagy fentről, hanem megragadás és brutális döfködések sorozata (“pumpálás”). Az áldozatok – még az egyébként verekedésben jártas utcai vagányok és a ringbajnokok is – teljesen tehetetlenek egy ilyen rohammal szemben, pillanatok alatt súlyos, esetleg halálos sérüléseket “gyűjtenek be”, mert a kés elleni önvédelem teljesen más jellegű felkészítést igényel, mint egy ütésváltás kivédése.

 

A folytatásban a kés elleni önvédelem valóságban is működő alapelveivel foglalkozunk.

Addig is, látogass el edzéseinkre vagy vedd fel velünk a kapcsolatot az űrlap segítségével!